Az idő az egyetlen erőforrás, amit sem megállítani, sem visszaforgatni nem tudunk. Mégis, a hétköznapok sodrásában hajlamosak vagyunk úgy bánni vele, mintha korlátlan lenne. Halogatunk, halmozzuk a teendőket, várjuk a megfelelő pillanatot, és közben észrevétlenül elszaladnak azok az órák, napok, hónapok, amelyeket talán másképp is megélhettünk volna.
Sokan úgy gondolják, hogy az idő akkor értékes, ha produktívak vagyunk, ha dolgozunk, teljesítünk, fejlődünk. Ez kétségtelenül fontos, de vajon nem ugyanolyan értékes az az idő is, amikor csak jelen vagyunk? Amikor leülünk egy csésze teával, amikor meghallgatunk valakit teljes figyelemmel, vagy amikor egyszerűen csak sétálunk egyet anélkül, hogy bármit is „elérnénk” közben.
A digitalizált világban az idő mintha még gyorsabban telne. Percek alatt fogyasztunk el egy hírcsokrot, végiggörgetünk egy teljes nap eseményein, és közben néha elfelejtünk igazán megélni dolgokat. A tempó diktál, mi pedig igyekszünk tartani vele a lépést, miközben egyre többször érezzük azt, hogy „nincs időnk semmire”. Pedig talán nem is az időből van kevés, hanem a fókuszból. Nem arról van szó, hogy túl rövid egy nap, hanem hogy túl sok mindenre akarunk figyelni egyszerre.
Az időhöz való viszonyunk gyakran csak akkor változik meg gyökeresen, amikor történik valami váratlan. Egy betegség, egy veszteség, vagy egy olyan pillanat, amikor rádöbbenünk: az élet nem ismételhető meg. Ilyenkor újraértékeljük, hogy mivel töltjük a napjainkat, kikre figyelünk igazán, és mi az, ami tényleg számít.
Érdemes időről időre megállni, és feltenni magunknak néhány egyszerű kérdést. Mire mondunk igent automatikusan? Mit halogatunk, amit valójában szívből szeretnénk megtenni? Mennyire vagyunk jelen a saját életünkben?
Az idő nem ellenség. Nem azért létezik, hogy versenyezzünk vele, hanem hogy értelmet adjunk annak, amit megélünk benne. A döntés pedig a mi kezünkben van: mit kezdünk vele, ma, most, ebben a percben.